Diótorta

A bácsi izgatottan lesett ki a konyhaablakon. Kocsizúgást hallott, reménykedve pillantott az utcára, kissé meglibbentve a függönyt. Hiába, mindössze a szomszéd házaspár érkezett haza.
Amolyan bácsisan sietős lépésekkel visszament a szobába, sokadszorra el- és átrendezte a tányérokat, tálkákat, megigazította a csipkés szélű terítőt, felesége ezt még leánykorában hímezte, stafírungja egyik legszebb darabja volt.
Egy kerek tálcán büszkén kövéredett a terített asztal fénypontja - a torta. Nem akármilyen, közönséges torta, diótorta. Szemével szeretetteljesen megsimogatta a finomságot és közben, szinte lopva, megdörgölte sajgó, fájjó ujjait. Drágán mérték a pucolt diót a piacon, ha ott veszi, alig maradt volna pénze. De mivel nagyon meg akarta sütni, hazafele mentében összeszedte az út menti diófákról bőkezűen lepotyogott, fűben megbúvó termést. Persze, a kiskalapáccsal minduntalan rávert az ujjaira, még most is nehezen fog a jobb kezével, hiába, reszketnek már a kezei.
Elmélázott. Már legénykorában is sokan furcsállották, hogy süt-főz. Hát. Amíg más a kocsmában mulatta az időt, vagy kártyázott a cimborákkal, ő inkább a konyhában sertepertélt. Édesanyja elhunyta után választhatott, kenyéren és szalonnán él vagy megtanul főzni. Eleinte nehezen ment, semmi nem esett kézre, az ételnek sem íze, sem illata nem volt a megszokott, összevágta a kezét hagymaaprításnál, a konyharuha a legrosszabb pillanatban csúszott félre, ő meg alaposan megégette a magát. De nem adta fel. És lám. A feleségének éppen az imponált, hogy férfiember létére megállja a helyét az asszonyoknak tulajdonított területen is. Erzsike jó háziasszony. Sokszor főztek együtt, eleinte hatalmasakat vitatkozva, hogy a töltött káposztába kerüljön-e hagyma vagy sem. Aztán összecsiszolódtak, a viták elmaradtak, de a közös főzés öröme velük maradt.
A bácsi felrezzent gondolataiból, fékcsikorgás, az ablakhoz lépett, szíve kicsit gyorsabban kalapált az izgalomtól, régóta várt már. Nem, most sem ők érkeztek.
A konyhába ment, megbillentette a fedőt a láboson, a tepsibe készített, kevéske aranyló levesben úszó zöldségeket, gyenge csibehúst betette a sütőbe. Az órára pillantott. Most már minden percben jönniük kell. Begyújtotta a sütőt, csak kicsi lánggal, hogy a zöldségek ne süljenek, melegedjenek. A kamrából elővette a cérnametéltes üveget, kis edényben levest melegített, mikor forrt, óvatosan beleengedte a tésztát. Persze, jópár összetört, de hát úgyis megtörik tálaláskor, így legalább belefér a kanálba, nem lóg ki mindkét felén. A cérnametélt hamar kész lett, félre is vette a kisedényt a tűzről. Nem jó, ha szétfő a tészta, Erzsike jobban szereti így.
Az kis előszobába ment. Vékonyságát és legénykori dús haját kissé megkoptatta az idő. De a szeme, az most is olyan huncutul tudott csillogni, mint mikor a szomszéd kertjéből elcsent orgonával lepte meg Erzsikéjét. Belenézett a tükörbe. A szeme nem csillogott, inkább, elmerengő és a várakozás izgalmától kissé fátyolos volt.
A tükör mellett belátott a szobába. A délutáni napfény egy festményre hullott és megcsillant Erzsike festett haján. Szép kép volt. Kettejükről. Az első fiuk barátja festette. Híres festőművész, díjat is kapott, mégis, nem sajnálta az időt, hogy megfesse őket. A bácsi mostanában sokat beszélt a képhez, Erzsikéhez, vagy csak megállt előtte és nézte. Szíve csordultig telt emlékekkel, szépekkel, fájókkal, szeretetteljesekkel.
Nem hallotta a kocsi zaját. Azt sem, hogy nyílik az ajtó. Csak a két fia köszönésére rezzent fel.
Ahogy rájuk nézte, tudta, baj van. Valami nagy baj. Tudta, mert látta fiai szemében, ahogy nem néztek rá, hallotta a hangjukban, ahogy nem mondták ki. Tudta. De a szíve nem hitte el. És az esze sem fogta fel. A lelke lázadozott a hír ellen. Hiszen mára várta haza. Végre haza! Három hónapnyi kórházi kezelés után. Végre, haza! Úgy volt, betegszállítók hozzák, de a fiai nem engedték, hogy idegenek szállítsák. Ők mentek be érte. Reggel még telefonáltak, hogy az orvos minden percben megérkezhet, hogy még egyszer megvizsgálja, mielőtt megírja a papírokat. Mondtak mindenféle idegen orvosi szót is a telefonban, amit nem értett, de nem is volt fontos. Csak az, hogy hazajön.
Valami történt, motyogta a fiatalabb fia, visszanyelve a sírást. Valami, amit nem tudhattak előre. Már jól volt. De történt valami. És már nem tudtak segíteni. Azt mondta az orvos, nem akart már élni. De ez nem igaz, hiszen egy hete evett is, amit édesapám főzött itthon. Csak pár falatkát, de evett. És nagyon kívánkozott haza.
A bácsi hallja, érti, de szíve, lelke, elméje lázad a szavak, a gondolat ellen. Nem! Hiszen tortát is sütött neki.
Felesége kedvenc tortáját.
Diótortát.