Szóval ügyintéztünk az ország másik végében. S mivel repülőnk (még) nincs, a hétköznapi használatú, elérhető árú űrtechnológia is várat magára :-), kénytelenek voltunk korunk egyik bevált szállító eszközét választani, azaz autóztunk. Egy forró nyári napon, szombat reggel. Az M7-es autópályán. A Balaton irányába. Csipetnyi túlzással úgy is fogalmazhatnék, nem voltunk egymagunk az autópályán. Viszont közelebb áll a valósághoz, ha azt írom, egy kis olajjal meglocsolva, akár hering-formációt is könnyedén felvehettünk volna, amint lépésben araszoltunk több száz (ezer, sok-még több-rengeteg) autós között. Sajnos "természetesen" voltak vagánykodók, akik a leálló sávon, sőt azon túl is, gonoszul robogtak előre, gondolván, ők az okosak és ügyesek, majd bevágnak valaki elé, ha netán hirtelen elfogyna a leálló sáv. Nem tudom mások hogyan vélekednek az ilyen "vagányokról", személy szerint - ha hatalmam lenne hozzá - ott helyben, rögtön és azonnal elvenném a jogosítványukat, legalább 1-2-60 évre. Kivétel, ha beteggel vagy mindenperces kismamával száguld. De ez más téma.
Szombati utunk sikerrel zárult, bár küldetésünk teljesítéséhez szükséges néhány további részlet összerakása, bízunk a sikeres kimenetelben. :-) Látogatásunkról, mely nem az ügyintézéshez kapcsolódott, de annál kellemesebb volt, máskor számolok be.
Az igazi nagy események vasárnap reggel 7 órakor kezdődtek, mikor is párom és ÉApám bőszen belevetették magukat az erőt próbáló feladatrengetegbe: 30+++ fokos rekkenőségben betonozni, zsalukövet hordani, vágni, igazgatni. S míg a férfiak éhes oroszlánként vetették magukat a feladatra, addig Manó és udvartartása - ÉAnyám és jómagam - a hűvös házban mulattatta az időt.
Manó reggel még kissé kába volt , de hamar felébredt és sátorlakó lett. Olyan természetességgel bújt be s ki a sátorból, mintha legalábbis hetente sátortáborozni mennénk. S hogy minden a helyén legyen, rövid időre beköltöztette a sátorba a kisautókat, Bobót, Öregmacit, majd ő is befészkelte magát.
Késői reggeli után elindultunk a kaland felé.
Manóval lovagolni mentünk, immár másodszor!
Dajiá (daliásan) és déjceg(en) üli meg a lovat :-), hiába, lovas nemzet vagyunk. Apró kezével időnként hátratolja a szemébe esett kobakot, ez van, a legkisebb méret is nagy még a fejecskéjére . De ilyen csekélységtől nem zavartatta magát, részletesen megfigyelt mindent a lovasút során - másodszor 10 percet ült a nyeregben! -, fűt, fát, virágot, legelésző lovakat, boci tajkát, s időnként, talán önmaga biztatására is, megjegyezte baba nem jees (nem leesik).
Lovaglás és tíz percnyi ló simogatás után baba megkejes boci tajka és a kezében szorongatott másfél szénaszálat mutatta baba enni ad boci tajka :-) Sikerült elmagyarázni és meggyőzni, hogy a bocikat (elnézést, tehenek) nem lehet úgy etetni - kézből - mint otthon Bobó vízilovat vagy Öregmacit, így aztán letette a szénaszálakat az épp majszoló tarka tehén előtt tornyosuló szénacsomóba. Megnéztük a bárányokat, kicsiket és nagyokat, egy fiatal bika borjút, egy fekete kutyát, sok legelésző tarka tehenet, szekeret, traktort, széna kupacokat, szalmabálákat, fűt, fákat, bokrokat. Mindent. Kétszer is, mert Manó tudásvágya kiolthatatlan és csillapíthatatlan. (hála az égieknek)
Délutáni szundi után, a nap megkoronázásaként hatalmas pancsolás!
Manónak már remegett a kicsi szája, egy idő után a nagy pancsolás ellenére fázott a vízben, de szívszaggató hangon hajtogatta baba nem kimegy! baba bent majad! baba úszik! Két részletben pancsoltunk hatalmasat, labdát kergettünk, óriási hullámokat pancsoló vízi szörnyeset játszottunk. Nem tudom ki fáradt el jobban, Manó vagy mi :-)
Baba úszik után a hintaágyban üldögélve bizony jólesik egy bögre nem hideg, mejeg tej és egy kis elmélyült elmélkedés.
Kifáradva, de töretlen lelkesedéssel Manó a homokozóba vetette magát. Pillanatok alatt a feje búbjáig homok borította :-)
Gereblyézett, ásott, homokot pakolt, feladatokat osztott édeanya segít, édeapa csináj gobbóc.
Vacsoránál a felhők között jártam. Mohó és torkos lévén felbontottam egy üveg frissen készült szilvalekvárt. Amíg én kilátástalannak tűnő küzdelmet vívtam az üveget elengedni nem akaró fedővel, addig Manó bejött a konyhába, szemügyre vette mivel foglalatoskodom, majd baba hami-hami abbó. Sikerült, a üveg és a fedő elengedték egymást, s Manó a kezébe kaparintott kiskanállal kissé tartozkodó, de boldog mosollyal megkóstolta a sötét lila-bordó színben pompázó, saját eltevésű szilvalekvárt ... és ... ízlett neki!
Gyümölcsei a banán és az alma, más gyümölcsöt, így a szilvát is csak csellel, furfanggal eszik, és eléggé kétkedve fogadja az új ételeket, ha a látvány valamiért nem tetszik neki egyszerűen közli nem jó, baba nem hami-hami, nem! Ennek ismeretében azt hiszem érthető, hogy lekvártól maszatos szájacskája láttán elfelejtettem az éjféli lekvár befőzést és fáradalmait.
Az eseménydús naptól fáradtan-álmosan, vacsorára aljanélküli túrós sütit evett szilvalekvárral, ez utóbbit natúran, kiskanállal :-)
Naon céép vóóót:-)))( és nagyon jók a képek!!)
VálaszTörlésKöszönöm! A képek legtöbbje a páromat dícsérik :-)
VálaszTörlésJaj ez a Manócska, nagyon ajanyos!:-) A szilvalekvár receptje hol is van?? Azt hiszem, valahol elkalandoztam a sok éjjeli fözés között!:-D
VálaszTörlésZsófi
Zsófi, kérésed számomra parancs, beírtam a szilvalekvár receptjét, s bár igazán nincs benne semmi különleges, remélem használni tudod.
VálaszTörlés