Morzsikák hőstettei: Pannicica, Z és a Balaton

Volt egyszer, hol nem volt, az üveghegyen túl, ahol a kurtafarkú malac sem túr, Szarvas és Mezőberény után, ám még Gyulán innen, Csabának Békés városa. Ebben a városkában éldegélt nagy-nagy boldogságban Pannicica Morzsika és az ő édes egy ura, Z.

Egy szép napon Pannicica és Z kerestek egy hatalmas nagy fát, jól körbejárták, innen is, onnan is megnézték, majd elővették hazulról hozott fejszéjüket és belevágták a nagy fába. Attól a naptól kezdve másra sem tudtak gondolni, mint a nagy fába vágott fejszére. Sem éjjelük, sem nappaluk nem telt el úgy, hogy a Nagy Célról ne beszéltek volna. Újra meg újra átbeszélték, fontolóra vettek minden számba vehetőt, aludtak rá egyet, aztán még egyet. Rekkenő hőség, mikor már tikkadt szökcsenyájak sem legelésztek, jégesős zimankó, háztetőket táncoltató szélvihar - meg se kottyant nekik. Csak a Nagy Cél lebegett a szemük előtt. Hosszú-hosszú napokon át, sokszor fáradtságtól, álmosságtól részegülten készültek a Nagy Napra, amikor elérhetik a Nagy Célt.

Hosszú hónapok teltek el. A Nap felkelt, s megint lepihent, az égen kergették egymást a Holddal, sok víz lefolyt a Dunán, de még a Tiszán is, az előző ősszel elvetett termés beérett, már-már aratták, mikor végre felvirradt a várva várt Nagy Nap.
Pannicica és Z a feladat súlyátol mit sem riadva boldog feszültségben várták az indulást.

Morzsika város összes Morzsikája, de még a tiszteletbeli Morzsikák is értük szorítottak. A cukrász kezében megállt a habverő, a kukta is elfelejtett torkoskodni, a kutya nem üldözte a macskát, s az sem a verebeket, az ősöreg toronyóra a bimm után nem ütött bamm-ot. Mindenki feszülten figyelt, majd három óra hosszat.

...

Bízva abban, hogy rövidke írásom fentmarad s az utókor tanulságára szolgál, az alábbiakban a Nagy Nap és a Nagy Cél izgalmait nem saját szavaimmal tolmácsolom, de következzék Pannicica elmesélése, saját számítógépbillentyűzetéről:

A strandhoz mindössze 100 m-re sikerült szállást szerezni, valami hihetetlen disznó szerencsével :) Strandoltunk, úszkáltunk, voltunk Badacsonyban hajóval, felmásztunk a kilátóba, visszafelé pedig beugrottunk 1-2 pincébe :)) Pénteken lefeküdtünk időben, mert másnap 6-ra terveztük a felkelést. Reggeliztünk, az idegességtől (hiába no, az ismeretlen) vagy háromszor voltunk fejenként WC-n… A szervezés valami szédületesen profi volt! A Boglárról indulókat sűrű hajójárat vitte át Révfülöpre, ehhez egy karszalagot kellett kérni, hogy átúszók leszünk. Áthajóztunk, tömve volt emberekkel, akik röhögtek, viccelődtek, izgatottan mutogattak a már indulókra, akik a vízben szelték a habokat. Kitöltöttük a jelentkezési lapot, megmérték a vérnyomásunkat, regisztráltunk. Naptej, vazelin a kihűlés ellen, ettünk egy müzliszeletet, leadtuk egy sátorban a csomagunkat, ruháinkat, hogy vigyék vissza Boglárra, és elindultunk. Mikor becsobbantunk, az első 100 m maga volt az iszonyat, a halálfélelem, a rettegés. Szörnyen hullámzott, de annyira, hogy ide-oda dobált minket, kapálózni kellett, közben utánunk is jöttek a többiek. Zuram kalimpált, hogy ússzunk a hajók felé, ha van valami, legalább meg tudjunk valamibe kapaszkodni, és ki tudjanak minket szedni. Arra gondoltam, hogy ezt nem fogom kibírni 5,2 km-en keresztül :( Egyszer csak megláttam középen egy piros bóját, de azt hittem, hogy ott is meg lehet kapaszkodni, nem pedig valami határkő, így szépen elhaladtam mellette. Később mondta egy pasas, hogy 500 m volt – egy örökkévalóságnak tűnt, és még csak 500 m??!! Teljesen más, mint az uszoda, segítség! A víz elsodort minket egymástól, buzgón küzdöttem, és ittam szorgosan az üdítő Balatont :) Egyszer csak feltűnt az 1 km-es, óriási bója! Aztán nagy sokára a 1,5 km-es kisebb! Onnantól kezdve viszont mindketten áteshettünk a kezdeti ijedtségen, sokkon, pánikon, be is melegedtünk kellőképpen, kitapasztaltuk a nyüvedék hullámokat, és elkezdtük hasítani a vizet! Sorban hagytunk le mindenkit! Tudod, a kopasz-kigyúrtakat is :))) Zuram jobban bírta, ő mindig előttem járt vagy 100 m-rel, és hátra-hátra nézve ellenőrzött, hogy élek-e még, én pedig mindig kinéztem magamnak valakit, akivel kb. egy tempóban úszunk, átnézegettünk egymásra idegenül is, biztatva, vizet nyelve. Ákost énekeltem magamban, nézelődtem, és arra gondoltam, hogy tyűha, ez egy országos buli, én meg itt vagyok a kellős közepén :) 3 km után már azt tervezgettem, mit kéne írni sms-ben, és mit fogok felvenni első nap a munkahelyen az ajándék pólóhoz :))) Mikor végül talajt ért a lábunk, valami hihetetlen hisztérikus nevetés fogott el, csak nevettem megállíthatatlanul. Mikor pedig megláttuk az eredményeinket… El sem akartuk hinni, hogy a cudar kezdéshez képest kvázi mekkorát hajráztunk 3,5 km-en! Nagy élmény volt, na! ... A 2.54 a Zuram ideje, én rávertem kemény 04 ezreléket vagy hogy :)

...

S mint a mesékben lenni szokott, a népek hetedhét országból csudájára jártak csodálatos Pannicicának és hősies Z-nek, akik még most is boldogan élnek, vidámságban, boldogságban, örök fiatalságban. :-)

Itt a vége, fuss el véle!

utószó: XXVII. Balaton-átúszás, száraz, de érdekes adatok az idei átúszásról