Postumus

Napok óta sejtjük, hogy közeleg a vég, a megváltoztathatatlan, elodázhatatlan, szomorú vég. Bús árnyékát maga előtt tolva, ridegen, közeleg a vég.

Próbáltuk megállítani a megállíthatatlant, kiszemelt áldozatát ajtó mögé zártuk, konyharuha alá dugtuk, fiók mélyére tettük, hiába, semmi nem segített, nincs orvosság, nincs gyógymód. Egyre inkább fogyott, vékonyabb, vastagabb darabokban, de fogyott, alakja már nemigazán emlékeztetett egykori daliás önmagára.

Fogyott nappal és fogyott este, pirkadó kora reggel és szürkülő délutánokon, mikor a Nap is hanyatlik már, lassacskán átadva helyét a komor, szürke-fekete estének.

Időnként reménykedve kukkantottunk be hozzá ... talán, talán nem lett kisebb, mint korábban volt, sőt, csodák csodájára talán még magára is szedett valamennyit. Nem és nem. Bármit tettünk, csak fogyott, egyre kisebb lett.

Mígnem, ma reggel elérte a napok óta fejünk fölött sötétülő végzet.
Elfogyott, semmivé lett, dicsőséges, ám igencsak rövid pályafutása véget ért.
Szomorúan álltuk körül rögtönzött ravatalát, s bár látványosan nem sirattuk meg, lelkünk mélyén elmorzsoltunk egy-egy könnycseppet, halk sóhajjal és korgó gyomorral gyászoltuk, elbúcsúztunk tőle. Fájdalmunkat enyhítendő visszaidéztük a közösen töltött szép perceket. És haragudtunk a végzetre, hogy miért pont őt szemelte ki magának.

Ezúton közlöm, fájó szívvel, korgó gyomorral és üres süteményes dobozzal, hogy emlékezetes, de igencsak rövidre szabott földi pályafutása a mai nap reggelén véget ért. Szép és finom emlékeket s pár morzsát hagyott maga után.
Stollni, nem felejtünk!

Külön köszönet Pannicicának, aki a stollnit gyártotta, s így, ha közvetve is, de hozzájárult eme szösszenet megszületéséhez :-)