Ennek is, na meg ama ténynek, miszerint egy nap csupán 24 órából áll (felháborító! nem?), köszönhető, hogy csak ma és most jutottam net közelbe. S az első, amit elmesélek, egy hatalmas, szívből jövő, barátnői mosoly története.
Az úgy történt, hogy párom szombaton délelőtt kiment megnézni, mi hír a postaláda tájékán. Visszajött egy dobozzal, amit postásunk nagyvonalúan a kapura akasztott ... (és ha tojás lett volna benne?)
Nekem címezték. Feladó Pannicica. Hűha, gondoltam, nem is vártam semmit, nem beszéltük, hogy küldene. A trombitavirág és szőlőtövek megérkeztek. Jajj, csak nem említett valamit, és én elfelejtettem? - cikázott át rajtam, miközben, bevallom, szinte gyermeki kíváncsisággal, felnőttes türelmetlenséggel és garffykás meghatódottsággal bontogattam a csomagot. Jó nehéz - állapítottam meg. Vajon mi lehet benne?
Az egyik legkedvesebb karácsonyi meglepetés, egy nagy üveg, Pannicica féle narancsos almalekvár! És egy rövidke, de annál megkapóbb kísérő kártya.
A lekvárnak csodaszép színe van, üvegen keresztül is ínycsiklandó, ahogy aranybarnás színén átsejlik a fény, megcsillantva az apró narancshéjdarabokat, a még lekvárként is szinte ropogós almát, illatos fahéj-és fűszerportól portól körítve.
Alig győztem kivárni Advent utolsó vasárnapját, mikor is reggelire mohón kanalaztam a csábítóan illatozó, messzeföldön zamatos, sűrű lekvárt. Fenségesen koronázta a frissen sült tejes zsömlét, ... de, ... elárulom, kiskanállal egyenest az üvegből, magában is csodálatosan finom.
Köszönöm nagyon szépen!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése