Építünk hóembejt! Édeapa segít babának hóembejt építeni! - kiáltott Manó vidáman.
Manapó megadóan és mosolyogva bólintott. Már készült, kezében lábas, lapos kövek és üdítős kupakok, ezekből lesz kalap és gombok. Mert a gombok fontosak, Manó minden hóemberes rajzon megszámolja őket, egykető hájom négyöt nyóckijentíz!
Alakult a hóember, gömbölyödött, magasodott.
Mire a téli Nap nyújtózkodni kezdett és szundikálni indult volna, öreg délutánra készen lett. Ott magasodott a kerítés előtt, őrizve a házikót, kertet, Lizikutyát. Mosolyogva, de szigorúan szemrevételezte a porta előtt elhaladókat, s fehérségén megcsillant a pihenni vágyó Nap sugara. Nem mi lett, hanem ő, Hóember, így, nagybetűvel. Lefekvés előtt és reggeli nevetős ébredés után megnéztük, az erkélyablakból kukucskálva.
Ott van Hóembej, baba látja, baba integet Hóembejnek.
Egy reggel madárcsicsergésre ébredtünk. És már annyira dermesztő hideg sem volt. Sőt, a kertet jótékonyan betakaró fehérség mintha vékonyulni indult volna. Hű, mi lesz Hóemberrel? Fogas kérdés.
Édeapa, édeanya meséljen babának. Legyen benne Hóembej, hómanó. Kéjemszépen!
Volt egyszer, hol nem volt, az üveghegyen is túl és az ópejenciásztengejenistúl lelkesedett Manó egyszuszra.
Volt egy hóember. Baba Hóembeje!
Ez a hóember kicsit más volt, mint többi répaorrú társa. Nem szeretett egy helyben ácsorogni. Arra gondolt, ha lába lenne, elindulna, messze földre, világot látni. Ezen törte hófejét reggel és este is. Eléggé elkámpicsorodott szegény a nagy gondolkodásban, főként, hogy semmi okosság nem jutott eszébe, hogyan tudna ő elindulni s világot látni. Mígnem egy reggelen arra lett figyelmes, hogy a hideg már nem annyira harapós, s annak a nagy sárga gömbnek ott az égen - Napocska! - mintha melegebb lenne a mosolya. Ejha, dünnyögte magában a hóember, s lenézett a földre. Ott bizony locsogós volt már a tegnap még ropogós hó. Ejha - dörmögte a hóember, és seprűkarjával gondolatban megvakarta hóbuksiját -, hiszen olvadok. A Nap kitartóan mosolygott, s a hóemberből délutánra mindössze lábaskalapja és fényesre kopott kőgombjai maradtak. Vagy mégsem?
Nini, ott csordogál egy pici erecske, s máris befutott a kert alatt csobogó patakocskába, a hóemberből lett víz eggyé lett a patakocska vizével. Csacsogott a kispatak, kövecskéket gurított, kertek alján futott, keskeny palló alatt vitte útja, s két partján imitt-amott már kidugta büszke, lándzsás fejét egy-egy korai hóvirág.
Szóval ez a nagyvilág - gondolta magában a patakvízzé lett hóember. Nicsak - rikkantott volna, ha a víz rikkantani tudna -, hiszen az ott Verébúr és népes családja!
Nézelődés és pajkos csobogás közben a kispatak elért egy nagy folyóhoz. Gondolt egyet, hopsz, befutott a nagy folyóba, eggyé lett vele.
Duna folyóba futott!
Csak úgy hömpölygött, zúgott a sok víz a folyó két partja közt. A folyóparton házak álltak, s néhol, a földeken már bárányokat, teheneket lehetett látni.
Emma tehén is ott van, és Béla bika és Kisboci! Füvet legejnek és vijágokat!
Hullámzott a nagy folyó, szélesen, megfontoltan. Néhol hordalékot sodort magával, másszor hidak alatt zúgott el, madara köröztek a hullámok felett, gyerekkacajt hozott a szél. A folyóvá lett hóember falvakat, városokat látott, apró kunyhókat és nagy, csodapalotákat, deszkapallókat és széles hidakat, nyikorgó szekereket, gyorsan száguldó autókat.
Vijjámmegkin pijos vejsenyajutót is látott! És kék Opejajutót és pijos Panda ajutót!
Ez hát a nagyvilág - gondolta a folyóvá lett hóember, miközben a víz fölé hajló, barkázó fűzfák alatt hullámzott. Eszébe jutott a pöttöm legényke, aki őt építette. Vajon hol van most, mit csinál? Rám se gondolva sárkányt ereget a tavaszi szélben vagy tán eszébe jutok néha? Vajon tudnék-e neki üzenetet küldeni, megköszönni, hogy megépített? - kérdezte mintegy magától, félhangosan sóhajtozva a folyó hulláma. Mi segítünk - susogták a fűzfaágak. Beszélünk Csí népével, a fecskékkel. Elmondják a kisfiúnak, hogy üdvözlöd őt - folytatták a fűzfák.
A folyó megköszönte a fűzfáknak a segítséget és vidáman hullámzott tovább. Hosszú, piros csőrű, fehér madarak csapata szállt el felette. Szervusz, nagy folyó! - kelepelték vidáman.
Gólya madajak!
Szervusztok, gólyák! - zúgta a folyó és sebesen rohant tovább. Sietett, hogy a minnél előbb a tengerhez érjen.
A tenger még nagyobb volt, mint a folyó. Egyik partjáról bizony nem látni a másikat. Csendes időben, partközelben halászcsónakok szelik hullámait, bennebb, a parttól messze-messze, hajók ringatóznak. Gyors röptű, kecses vitorlások, hatalmas teherhajók, sok-sok ládányi rakománnyal.
A tengerré lett hóember átélt napfényes, nyugodt időt és kavargó, morgó, bömbölő viharokat, mikor a dühödt szél olyan magasra korbácsolja a hullámokat, hogy azok szinte az égig értek.
A tenger vize egyre hidegebb lett. A Nap is egyre furcsábban sütött, és mosolya sem volt már olyan meleg, mint korábban. Bizony, a kispatakká, aztán folyóvá, majd tengerré lett hóember az Északi sarkra érkezett. Ismerős érzés kerítette hatalmába. Gondolkodott, mi lehet ez ... megvan! Hiszen ezt úgy hívják 'hideg' és 'fagy'.
Hirtelen erős szél támadt, a jegesedő tengerben hatalmas hullámokat kavart és durcásan a jégtáblákra szórta a vizet, ahol szétporladtában megfagyott.
Nézd - kiáltotta egy vidám hang -, milyen gyönyörű jégcsap! És mennyi, de mennyi hó! Építsünk hóembert! Az apró kis hómanók vidáman munkához láttak. Görgették, gyúrták, hordták a havat. A hóember hamarosan kész lett. Csillogó jégcsap orrán és formás jéggombjain megcsillant a napfény.
A hóember boldogan mosolygott a hómanókra és ismét eszébe jutott a kisfiú, aki őt legelőször megépítette.
A folyóparti fűzfák megtartották szavukat. Beszéltek Csí népével, és a fecskék, a tavasz madarai, virágmagokat vittek a csőrükben a kisfiú házához. A magokat a földbe pottyantották, hogy a mosolygós, meleg napsugarak előcsalogathassák a tavasz virágait, Hóember ajándékát.
Manapó meséje.
Csak most volt időm alaposan végigolvasni a mesét.
VálaszTörlésOlyan jó lehet Nálatok gyereknek lenni, és Nálatok felnőni, cseperedni...