Gyilkosság büntetlenül

Az ember korán kelt. Tudta, hosszú és nehéz nap vár rá. A nagy leszámolás ideje eljött.
Valójában már napok óta készült. Fegyvereit rendezgette, beáztatta, hogy degedjenek s a döntő pillanatban ne hagyják cserben, aztán mindet rendre letörölgette, amelyiket kellett, kiélesítette. Most ott sorakoznak mind, enyhén megcsillan rajtuk az ásítozva kelő Nap.

Az ember nehéz szívvel, de tiszta fejjel indult útjára. Az a kis darabka föld, az a vagyona. Csak nem hagyja, hogy az ellen ellepje s kitúrja onnan gyámolítottjait! Nem, ilyen szégyen nem eshet meg vele! Szívét megacélozta és határozott lépésekkel vágott neki az útnak.
Miközben ment, fegyvereit vállán cipelve, számbavette az utóbbi napok történéseit. Először szép szóval, rábeszéléssel próbálta jobb belátásra bírni gyűlölt ellenségeit. Hiszen annyi más föld van még, az övén kívül, amit leigázhatnának, birtokba vehetnének, amin uralkodhatnának. De a gazok gúnyosan kikacagták és legkedvesebb gyámolítottjait vették célba, hogy uralmuk alá hajtsák és eltiporják. Az ember akkor már tudta, elérkezett a bosszú ideje. S a bosszú véres lesz, nagyon véres és kegyetlen.
Már nyoma sem volt szívében a kezdeti nehézségnek. Hidegen, elszántan ment. Birtoka határához ért. Amit látott akár kétségbe is ejthette volna, ehelyett méginkább megerősítette szándékában. Legyilkolni, kiírtani.
Kiírtani, hogy írmagja se maradjon! Ez a cél lebegett az ember szeme előtt, mikor nekiveselkedett a harcnak.

Kemény küzdelem volt és sokáig tartott.
Az ember fegyvereiben és akaraterejében bízott. Dühödten, de hideg fejjel gyilkolta ellenségeit. "Mondtam, hogy takarodjatok! Ez az én földem!" - sziszegte öldöklés közben.
Az ellen nem tágított, nyomát sem adta, hogy megfutamodna. Rendezetlenül is rendezett soraikon nehéz volt áttörni, de az ember nem adta fel. Nem és nem! Kapát, s kasza híján ásót ragadott, mint a parasztok, kik egykor Dózsa Györgyöt követve indultak harcba. Forrt a vére, de feje hideg maradt.
Mikor az ellenség nagyját letörte, kiírtotta, kutakodni kezdett. Feltúrta a bokrok alját, fűszálak közét, hogy a gyáván megfutamodó gazokon is bosszút álljon.

Nehéz küzdelem volt, a harc sokáig tartott. A reggeli Nap delelőre hágott, majd Nyugat felé vette az irányt. Az ember fáradni kezdett, szomjas volt és éhes. Nyelve a szájpadlásához tapadt, mintha fűrészport ropogtatna fogai között. Felrémlett előtte egy korsó gyöngyöző limonádé és a szépen terített asztal. Mocskos volt, piszkos és poros, az ellenség vére tapadt kezeihez, tiszta ruhájára rá sem lehetett ismerni. Az utolsó rohamban elhajította addig hű fegyvereit és puszta kézzel esett ellenségeinek. Dühödten tépte, cibálta, rombolta őket. Szép és hideg szemét elborította a gyilkolás tüze.

Aztán egyszercsak vége lett. Győzött! Diadalmaskodott a gyámolítotttjai felett uralkodni akaró, birtokára, földjére sunyin, alattomos módon belopakodó gazok felett.
Az ember lassan összeszedte fegyvereit. Megállt ellenségei lemészárolt, legyilkolt, halomba dobott tetemei előtt. Fáradt volt nagyon, sajgott, égett minden porcikája. "Hát megtettem. Kiírtottam mindet." - suttogta maga elé, miközben csigalassúsággal lépkedett a házba vezető ösvény felé.

"Mindet kiírtottam" - suttogta újra, s dereka sajgását, kezein a vízhólyagok lüktetését, szomját-éhét feledve, immár peckesen és büszkén lépdelt, miközben a kora délutáni szél győzelmi himnuszként sodorta feléje a szívének jelenleg legkedvesebb hangot, a gaz kerti gazok halálsikolyát.