Csak egy tányér leves

Csak egy tányér leves. Hogy valami meleg legyen a gyomrában. Csak ennyit kívánt. Két napja nem evett, de eddig eszébe sem jutott. De most nagyon metsző volt már a szél, ócska kötött kabátján több a lyuk, mint az anyag. Eleinte az asszony még foldozgatta, türelemmel, ha sikerült szereznie, színben illő cérnával, aztán már csak elnagyolva, volt, hogy darabka dróttal fogta össze a kabátot a lyukak mentén. Most már lyuk lyuk mellett, lassan az egész kabát inkább hasonlít cérnával-dróttal összefogott bolygas pamugombolyagra, mint kabátra.
Csak egy tányér leves. Rántott, vagy cibere, vagy korpa. Ennél többről, tartalmasabbról álmodni sem mert. Hiszen ennyire sem futotta.
Az asszony reggel még enni adott a gyerekeknek. Hármuknak egy karéj kenyér és, tea helyett, egy-egy bögre langyos víz jutott. Fa sincs, hogy legalább vizet tudna forralni. Az asszony a nem létező morzsákkal lakott jól, s azzal, hogy nézte, ahogy a gyerekek lassan, megfontoltan, szinte nyammogva eszik a kenyeret. Lassan tovább tart, s a pocakot kis időre be lehet csapni.
Az ember már órák óta állt a sorban. Munkára várt. Bármilyen munkára, csak fizessen. Valamennyit. Legalább annyit, hogy egy fazekacska levest tudjon főzni az asszony. Üres rántott levest.
A sor megmozdult, az elejéről három legény kilépett és fejleszegetten kísérte egy bundába öltözött úr kocsiját. Ennek még a lovait is vastag, meleg takaró védte.
Sokan voltak, nagyon sokan. Mindenki munkára várt. Mióta a gyár bezárt, egyre többen. Akinek még volt tartaléka, otthon maradt, reménykedve a lehetetlenben, várva egy kissé melegebb napot a kereséssel. De a legtöbben felélték minden tartalékuk. A gyár már fél éve bezárt. A bánya még régebben. Az ember bányász volt. Szeretett ott lent, a mélyben, a sötétben dolgozni. Nem volt könnyű, de a munkától, a vele járó nehézségektől, a portól, piszoktól soha nem félt. Nem kosz ez - mondogatta, mikor még volt hova mennie reggel, s honnan hazaérkeznie este - nem kosz ez, de a jól végzett, becsületes munka pora.
Hónapok óta nem volt ilyen por rajta. Akadtak kisebb munkák, favágás, rakodás, de ezekre is mind többen jelentkeztek. Fiatalok is, jobb erőben lévők, az éhezés ellenére is. A fiatalságuk fűtötte.
Csak egy tányér leves.
Az ember maga elé képzelte a szegényes, hideg lyukat, amit otthonuknak neveztek. Látott jobb napokat is. Az asszony angyali türelemmel és leleményeséggel rendezgette, takarította, csinosította minden nap. Aztán bezárt a bánya és egyre kevesebb bútor maradt a házban, egyre több lett a zálogosnál. Most van egy ágy. A három gyerek alszik benne. Szakadt, ócska ágynemű - az asszony már régóta nem tudott cérnát, tűt venni -, de tiszta. Amennyire hideg vízzel, mosószappan nélkül tisztára lehet mosni. Régi takarók, levetett, már hordhatatlan kabátokból varrott takarók. De legalább meleget adnak. Ő és az asszony az ágy mellett, a földön aludtak, kartondobozokból és szalmazsákból rakott "ágyon".
Csak egy tányér leves.
Látta maga előtt három gyermekét. A kisebbik lány. Vékonyka, hogy a szél éppen el nem fújja, hatalmas sötétbarna szemei világítanak sápadt, vékony arcocskájából, sűrű haja mindig rakoncátlanul kibújik a fonatból. A két nagyobbik fiú, dehát még gyerekek ők is, a nagyobbik nyolc éves. Ajánlkozott lelkesen, édesapám vigyen magával, meglássa, tudok én dolgozni, sokat bírok!, de hát hova hozta volna ebben a zimankóban. Még megfázna, aztán doktorra, medicinára nincs pénz.
Csak egy tányér leves.
Az asszony kicsi kék fazeka az asztal közepén, körülötte öt tányér, öt kanál. Tíz éhes szempár kereszttüzében a fazék, a gőzölgő, finom levest rejtő fazék. Az asszony tálal. Mint mindig, először az urának. Óvatosan meri, nehogy egy csepp is kárba vesszen. Aztán a nagyobbik fiúnak, a középső gyereknek, a kicsi lánynak, végül - ha és ami marad - magának. Elég nekem ennyi is, valahogy nincs étvágyam, szokta mondogatni. Az ember néha nem is tudta, min él az asszony. Talán jobb is, hogy nem tudta. Ülnek az asztal körül és lassan, megfontoltan kanalazzák a levest. De előtte imádkoznak. Édes Istenem, köszönjük a gondoskodásod, hogy mindennap étel kerül az asztalunkra. Azt. Mindennap. De esznek, meleg a leves, gőzölög, átfűti a szobát, pirossá varázsolja a gyerekek beesett, halovány arcát. Mosolyognak.
Csak egy tányér leves.
A sor lassan, araszolva mozog, vontatottan, mint egy fáradt, házát cipelő csiga.
Téglahordásra! - zendül egy mély, erélyes hang. Az ember megrázkódik, köddé foszlik az ebédelő család képe, elillan a gőzölgő leves illata. Én! - kiáltja hangosan és már lép is ki a sorból. Én! - nyomatékosítja. Aztán tata, elég erős maga ehhez? - kérdi kissé lenézően a mély, erélyes hang. Hát hogyne! - feleli az ember, miközben megnézi magának a munkát kínálót. Magas, testes, meleg kabátba öltözött férfi. Talán művezető lehetett valamelyik részlegen a gyárban, gondolja az ember, ott tanult meg hangosan, de nem kiábalva s mégis erélyesen beszélni. Na, jöjjön tata - mondja a férfi és négy másik emberrel elindulnak.
Nehéz a tégla. Ez már a sokadik forduló. A föld göröngyös, a taligát nehéz tolni, elakad a gödrökben. Nehéz a tégla. Még egy forduló, visszafele az üres járat könnyebb, kicsit kifújja magát az ember. Órák óta rakják, hordják, pakolják a téglákat. Jófajta bontott tégla. Vajon mi lesz belőle? - morfondírozik az ember, miközben a széltől, hidegtől pirosra cserepezett kezével újabb és újabb téglákat pakol a taligába. Hát, nem hozzánk kerül - állapítja meg magában - pedig ej, de jó lenne. A többiek is szótlanul dolgoznak, a verbuváló, mély hangú férfi időnként rájuk néz, aztán sarkon fordul és visszamegy az épületbe, aminek az udvarán a téglákat pakolják.
Nem lehet már sok - sziszegi magának s magában az ember. Ki kell bírnom. Már nem lehet olyan sok.
Nehéz a tégla.
Az ember már nem gondolkodik, nem álmodozik, már nem lát s nem hall, csak pakolja a téglákat monoton mozdulatokkal, emeli a taliga szarvát s tolja a nehéz terhet. Mint egy gép. Ki kell tartania. Estig ki kell tartania, akkor kifizetik és mehet haza. Haza. Az asszony majd vásárol holnap s főz. Holnap otthon maradhat. Csak alszik és eszik. Csak alszik. Már enni sem kíván, a napok óta tartó éhezést sem érzi már. Csak, hogy nehéz. Nagyon nehéz a tégla. Feje zsibong, de nem törődik vele. Muszáj kibírnia.
Tata, mit csinál? - a kérdés élesen hasít a szürkületbe, elnyomja a szél süvítését. Tata, mit csinál? A terhe alatt nyögő taliga elakadt egy gödörben, a szinte mérnöki pontossággal felrakott téglahegy lezuhant, jópár összetört. Tata, mi a fenét csinál? - a hang csattan, mint az ostor, de az ember nem tud válaszolni. A leeső téglákkal együtt eldőlt ő is, mint kivágott fa, hangtalanul, némán, elvágódott. Na, vigyék arrébb - szól a hang, s az ember érzi, ahogy felnyalábolják, s viszik. Azt a két rakást még hordják odébb, aztán vigyék vissza ezt a szerencsétlent is a városba - rendelkezik a hang, s ezzel a magas, testes férfi sarkon fordul és visszamegy az épületbe.
Csak egy tányér leves - remegi az ember. Csak egy tányér meleg leves - sóhajtja-sírja a szélbe, de hangját elnyeli a süvítés, nehezen kicsorduló, forró férfi könnyeit szintje az arcára fagyasztja a kora téli szél.
Csak egy tányér leves.