Volt egyszer, nem is olyan rettentő régen, egy hétvége, mikoris megcéloztunk nyári hétvégéink szinte állandó állomását, a fenségesen hullámzó, olykor szinte végeláthatatlan magyar tenger partját.
A Balaton mentjén álldogáló kis nyári menedékünk nyitott konyhája tökéletes felszereltségű egy-egy gyors és könnyű, igazi nyári ételsor összeállítására, úgymint tökfőzelék, grillen sült húsok, lecsó, könnyű zöldséglevesek, pikk-pakk tésztaételek. Sajnos a sütő, ahol tavaly nagyszerű csigák és huszárkötések születtek, megadta magát. Nekem viszont eltökélt szándékom volt, hogy a 10 kg, lekvárnak induló meggyből megmentett három maréknyiból márpedig piskótatekercs töltelék lesz. Kakaóval, túróval társítva.
Még otthon, az indulás előtti órákban, hat tojásból kakaós piskótalapot kavartam, majd sülés után, már konyharuhába felgyöngyölve, tálcára téve utaztattuk.
Apropó piskótalap sütés. Amíg egyszerű mezei sütőpapírt használtam, játszi könnyedséggel le tudtam választani a sütőpapírt a konyharuhára borított, kisült piskótalapról. Viszont kifogytam a normál sütőpapírból és a kisboltban csak szilikonos sütőpapírt találtam, nagyboltig nem volt időm. Vettem tehát szilikonosat. Nos, tapasztalatom szerint ez kitűnően alkalmas egyéb sütikhez, de valamilyen rejtélyes oknál fogva ősi ragaszkodást táplál a megsült piskótalap iránt. Emiatt elég küzdelmes volt kettejüket szétválasztani, a piskóta jelentősebb vesztesége nélkül. Az eddig bevált hideg vízzel gyorsan lekenem a sütőpapír hátulját módszer mellett bizony előkerült az extra vékonypengéjű kés is, ami végül meggyőzte a szilikonos sütőpapír és piskótalap párosát, hogy szerelmük távolról sem hasonlít Rómeó és Júlia halhatatlan kettősére, s jobb, ha elengedik egymást.
Summa summarum, kakaós piskótalap krémszínű, piros-kék csíkos konyharuhába tekerve várakozott. Meggy, túró, habnak való tejszín a csomagban, cukor van a nyári konyhában. Akár indulhatunk is.
A végszó kimondása előtt fél pillanatra megtorpantam, majd gyors mozdulattal a csomagba süllyesztettem a meggymagozót. S gondolatban vállon veregettem magam, ugye-ugye milyen könnyű lesz így kimagozni a meggyet, s így még Manó is segíthet, jelentősebb meggyveszteség nélkül.
A piskótalap rögtön az utazás elején kisebb traumán esett át, ugyanis Manapó, nem tudván mit rejt a krémszínű, piros-kék csíkos konyharuha, kicsit meglapogatta, hátha felfedi titkát :)
Nyári konyhánkban a meggyet Manóval ketten magoztuk, ő szépen beigazgatta a szemeket a tavaly remek teljesítményt mutató magozóba, majd közös erővel lenyomtuk a kart, a dugattyú befúródott a meggybe, a mag (gondoltam) megadóan a gyűjtőbe pottyant, s az immár átlyukasztott meggyszem vidám egykedvűséggel pottyant a magozó előtti tányérba. Onnan, értékes és finom levét felfogva, szűrőbe tettem, felhasználásig.
A tejszínt kemény habbá vertem, lazán összeforgattam a villával megtört, cukorral, citromhéjjal ízesített túróval, majd a kitekert kakaós piskótalapra kentem.
A madárlátta piskótalap egész jól bírta a megpróbáltatásokat, s megadóan tűrte azt is, hogy széléből egy három ujjnyi csíkot levágjak, ez lett Manó csak túrós tekercse, tekintettel arra, hogy kislegénykénk szerint a meggy szép és illatos és színes és egye meg más ...
Szóval kakaós piskótalap kiterítve, hófehér a túrós töltelék rajta, a tökéletes harmóniához már csak a bíborszínű meggyszemek hiányoznak. És azóta is áldom az eszem, hogy nem csak kiszórtam a magozott(nak hitt) meggyet, de úgy gondoltam szépen egyenként szétnyitva teszem a tekercsbe.
A mai fogászati árakat elnézve, azt hiszem a meggy másodszori, immár kézzel történő kimagozásával igen sok pénzt takarítottam meg a családnak; tíz meggyszemből nyolcban, bár tökéletesen át voltak lyukasztva, a mag ott lapult elbújva.
Madárlátta, kicsit nyomorgatott, kétszer magozott meggyes túrós piskótatekercsünk úgy tűnt el a tálcáról, mintha tatár kergetné, mire kettőt pillantottunk, már csak morzsák emlékeztettek tűnékeny voltára ... a morzsákat nagylelkűen megosztottuk a madarakkal :)
