Ordítva

Nézem a kiskertünket és sír a lelkem, sőt, már nemcsak a lelkem, de én is hüppögök a keserűségtől.
A paszuly terem szépen, szedni kellene, de esik az eső; holnap, ha az idő is kegyes lesz. Tök és cukkini terem szépen, azt is szedni kellene, az eső ellenére néhányat le is kapkodtam, cukkini krémleves lesz belőle.
Ami miatt hüppögök, az a paradicsom. Az a drága, csodapiros, óriásnagy, igazi kerti paradicsom. Nem tudom, a magok voltak-e rosszak, amiből a palánták s aztán a tövek lettek, vagy a bolond idő felelős érte, de a paradicsom valami siralmasan néz ki. Alig érik, ami éreget, az rohad is, még száron van, alig rózsaszín, de alól vagy oldal már romlik. És aztán ott vannak azok a nyamvadt csigák. Nem csóré, háza van mindnek, és esznek. Falnak. A paradicsomot. De nemhogy megcsócsálnák azt a néhányat, amit a szél vagy eső levert, nem, ezek felmásznak a tőre és szárán nyammogják az amúgy is nyamvadtkán termő paradicsomot.

Elkeseredetten ecseteltem Manapónak kiskertünk siralmas állapotát, meg a falánk csigák támadását. Manó fülelve hallgatta, majd a következő észbontó ötlettel rukkolt elő:

Édesanya, kergesd el a csigákat! Ordítva rohanj közéjük, hogy megijedjenek és eltakarodjanak. Ordítva rohanj közéjük, édesanyám!

Mit mondjak, rosszkedvem elszállt és már gyakorlom a csigaűző csataüvöltést :D