Soha többet! ... Aztán mégis és jubiláltam

Anno, évekkel ezelőtt megfogadtam, az volt az utolsó alkalom, hogy költöztem. Szám szerint a 19-ik. Volt ebben a tizenkilenc költözésben nagyon nagy is, közepes is, kisebb is, volt minden bútorral-ruhával-fakanállal, volt, hogy "csak" néhány bútort kellett cipelni egyik helyről a másikra. De végül, úgy éreztem, vége, most más hatökrös szekérrel is húzhatnak, nem mozdulok, elég volt. S mint a mesében, teltek a hetek, a hónapokból évek lettek és éltem-éltünk, mint Marci Hevesen s halak a kerti kistóban.

"Soha se mondd ..." énekli Hernádi a maga sajátságos, búgó hangján. S bár szerintem távolról sem a költözésről szól a dal, ez jutott sokszor eszembe, mikor belevágtunk a "költözik a család" projektbe. Személy szerint huszadik költözésem. Más egy élet alatt fele ennyit sem költözik, mint én eddigi éveimben. De legalább elmondhatom, hogy költözésileg jubiláltam :)

Most már túl vagyunk rajta. Az utolsó doboz is kipakolva, az összes kisebb és nagyobb vicikvacaknak is helye lett - még ha nem is végleges, de helye. Igaz, a konyhában hetente költöztetek egy-két dolgot, hogy még jobban kézre essen :).  S igaz, hogy a lázmérőt tíz percig kerestük, mire meglett, pedig a helyén volt :)
Megnyugtató, hogy a dolgok a helyükre kerültek, nem csak elegáns mozdulattal eltüntettük egy valamikori későbbi elpakolás szándékával.
Volt, amit úgy gondoltunk, nem tudunk elhozni. Például az előszoba falat, ahol Manót mértük. Nos, ezt is megoldottuk :) Lefényképeztük az otthonit, s itthon újrarajzoljuk :)

Kis házikónk és a kert rendbeszedve, csilivilire kitakarítva álldogál. A fűzfánk bölcsen bólogat a kistó mellett, az orgona jövőre is csodaszép virágokat ígért, a tulipánfa büszkén kapaszkodik, lesz még rajta is ezer virág.
Fáj és hiányzik a régi, hiszen hosszú évek emléke halmozódott fel ott.
De izgat és kihívás az új. Hogy a falak és a tető ne csak egy házat, de igazi otthont rejtsenek. Igazi otthont nekünk, meghittet, vidámat, nyári napokon csicsergő madarakkal a lugas alatt, zimankós téli estéken lobogó kandallótűzzel.
Az otthonteremtés sohasem könnyű, mondta egy barátnőm igen bölcsen. Nos, jelenleg ezzel birkózunk. Emlékeket gyűjtünk, örülünk az "elsőknek" - első közös reggeli, első süti, első igazi pancsolás a kádban, első ...

Manapó kiheverte a költözés izomlázát és összes zúzódását, másfél hónap alatt profi költöztető lett, kiválóra vizsgázott bútorcipelésből, be- és kipakolásból. Manó belakta a gyerekszoba rá eső részét. Sőt, kistesóét is :), a nappali gyerekszőnyegét is, a kertet is. Tücsi élvezi a nagy hempergőző pokrócot és elkerekedett szemekkel csodálja az ablak előtt bólogató vén diófa levelein átszűrödő napfény-játékot.
A házból lassacskán otthon lesz :)

A blogra is visszatér az élet, csak győzzem rendszerezni a felhalmozódott recepteket, fényképeket.
Lopom az időt, amíg Tücsi és Manó ebéd után szundikál, elcsalom a magam pihenőjét s a teraszon, a lugas alatt ülve vadul gépelek.
Lassacskán minden visszatér a megszokott kerékvágásba :)